A következőkben szeretnénk egy kicsit közelebb hozni a japánkertek szimbolikáját, jellegzetességeit, eszköz rendszerét.

2021 jan. 13 | Infótár

A sintó kegyhelyek egyik legrégebbike – az Ómiva hegy – maga szentély. Őserdejét nem háboríthatta emberi építmény, csak egy torii kapu jelzi a profán világ mezsgyéjét. A sintó vallás ősidők óta szentelt kötelekkel sziklákat (ivakura 磐座) és fákat (himorogi 神籬) kerített el a természetből, hogy istentisztelete tárgyát keretbe foglalja. Ezeket még nem tekintették kerteknek, de bennük kereshetjük a japán kertművészet előképeit.

A japánok mindig zavarba jönnek, ha határozott különbséget kell tenniök építészet, kertészet és természet között. Számukra a természet bármely kiemelt része máris kert, ahogy egy faág kész ikebana. Az emberi konstrukciók szorosan kapcsolódnak természeti környezetükhöz, az ösvény kikerüli a fákat, az épület igazodik a domborzathoz: szervesen egészítik ki egymást. A városi szűk udvarokban sem kényszerítik szabályos rendbe a természetet. Inkább sejtetik, emlékeztetnek rá néhány jellegzetes fával, sziklával, virággal. A kert elengedhetetlen tartozék, és bármilyen kicsiny is, elég nagy ahhoz – mondják –, hogy rásüssön a holdfény. Ha végképp nincs egy talpalatnyi föld sem, akkor egy tálcán is lehet miniatűr kertet rendezni (hako-niva 箱庭), egy cserépben törpe fát – soha szobanövényt! – nevelni. A természet modelljét készítik el a rendelkezésre álló kis területen – esetleg hátteret kölcsönöznek hozzá, hogy nagyobbnak tűnjék.

A kölcsönvett táj (sakkei 借景) típusú kert, mint a Kódzan-dzsi templom (高山寺) Szekiszui-in (石水院)-je (Kioto, XIII. sz.), alig több néhány bokornál, míg a háttér hegyek és erdők impozáns panorámája. A kert kilátó, mely zökkenőmentesen folytatódik a környező természetben, nem zavarja a szemlélőt a táj élvezetében. A kerttervező hallatlanul nehéz munkáját akkor méltányoljuk igazán, ha lépésről lépésre, új és új nézőpontból külön a kertre is figyelünk. Ezért választják a könnyebb megoldást, s az ilyen kertek többségét a vendégszobából (soin 書院) – egyetlen látószögből – tervezik és szemlélik. A kert és a kölcsönvett táj harmonikus egységet alkot, a cserjét a sakkei távlata emeli, a sakkeit pedig az előtérbeli cserje foglalja művészi keretbe. A tájkertészet Japánban a szépművészetek egyik ága. A XII. századtól kertművészek nemzedékei tökéletesítették, finomították elveit. Ismerkedjünk meg ezek közül néhánnyal!

Minden valamirevaló kertben ástak tavat, hánytak dombot. Bizonyára a vizesárokkal körülvett császári és nemzetségfői sírhalmok építése közben szerezték meg az ehhez szükséges szakértelmet. (Nintoku császár síremléke – V. sz. – nagyobb alapterületű az egyiptomi Kheopsz-piramisnál.) A vizesárok kitermelt földje szolgálhatott „az elöl szögletes, hátul kerek domb” (dzempó-kóen-fun 前方後円墳) fölhantolásához; az erózió ellen kövekkel, fűvel borították.

A kerti tavak körül sziklákkal, homokkal utánozták a tengerpartot. A kiotói Kavara-no-in kertben a IX. sz. végén tengeri sót oldottak a tó vizében, és naponta tengervizet forraltak a partján, hogy érzékeltessék a párás tengeri levegőt. A tóba „műhegyet” (cukijama 月山), szigetet emeltek, vagy legalábbis egy sziklát helyeztek. Ennek olyan fontosságot tulajdonítottak, hogy a VII-VIII. században magát a kertet is szigetnek (sima 島) nevezték. A szigetre vonultak fel a zenészek, akik az íves hidak alatt csónakázó arisztokratákat szórakoztatták. A kert gócpontja a vízesés volt. A XII. századi híres Kertek Könyve (Szakuteiki 作庭記) több mint tíz típust ismertet. A vízbe vagy a víz mellé helyezett sziklákat külön szakember, a „sziklás szerzetes” (isidate-szó 石立僧) választotta ki. Nem faragták meg azokat, hanem megkeresték a kellő, szél koptatta és vízmosta alakzatokat, a köveket selyembe bugyolálták, aztán testőrök és zenészek kíséretében, olykor több hetes járóföldről fuvarozták és állították kerti helyükre. A sziklákat műtárgynak tekintették, mesés összegeket fizettek értük, különösen sokra becsülték a mozgó állathoz hasonlító köveket, de a sziklák művészének csak az észrevétel volt a dolga.

A XV. sz. után a kertészeti tankönyvek minden apró részletre – irányzatok szerint változó és gyakran ellentmondó – szabályok tömkelegét hozták (csak a rácsos kerítésre 19 szakszavuk van, nem beszélve a kerti lámpásokról és medencékről). A japán turista ma is azokat a „forgó” kerteket (kaijú 回遊) kedveli, ahol séta közben más és más rafinált kép tárul gyönyörködő szeme elé, mint a Kacura császári nyaraló kertjében (Kiotó, XVII. sz.). Ez a leglátványosabb japán kert, szinte mindegyik kertstílust fölfedezhetjük valamelyik zugában. A zajos vízesések, csobogók, a virágok ingerlő tarkasága, még inkább a sétányokon csevegő látogatók bizony zavarják a séta helyett elmélkedésre vágyó kertélvezőt, a kopár és hallgatag zen buddhista kerteket ezért építették.

A buddhizmus legfontosabb kelet-ázsiai iskolája a zen, melyet a kegyes legenda szerint maga Buddha alapított. Tanítóbeszéd helyett egykor a Keselyűbércen felmutatott egy szál virágot tanítványainak, mire egyikük elmosolyodott. Egy mosolygó virág és egy virágzó mosoly indította útjára tehát ezt a „szavakon túli tanítást”, ami a hallgatás kertjeiben visszhangzik tovább. A megvilágosulás élményét nem helyettesítheti sem írás, sem beszéd – hirdették a zen hívei –, a buddhaságot itt és most kell megvalósítani, nem számtalan újraszületés után, hanem azonnal, az elmélkedésben. A Kamakura-korszaktól (1185-1333) a zen filozófiája döntő hatást gyakorolt a festészetre és a kalligráfiára, a haikuköltészetre és a nó-drámára, a zenére és a kerámiára a teaszertartásra és a virágrendezésre, a szamuráj hadviselésre és természetesen a kertészetre.

A legkorábbi zen kertek gyöngyszeme, a Szaihó-dzsi (西芳寺), 1339-ben épült Muszó Kokusi (夢窓国師, 1275-1351) zen mester elképzelései alapján. Muszó ekkor 65 éves, alkotóereje teljében, a kor legkiemelkedőbb gondolkodója és művésze. Nisimura Tei kerttörténész szerint: „A japán kertművészet Muszóval kezdődik és Muszóval végződik.” A mester maga kevésbé lelkes, egy fennmaradt írásában panaszkodik, hogy kénytelen megművelt földet orozni gyarló kertje kedvéért. Több-kevesebb bizonyossággal nyolc kertet tulajdoníthatunk neki.

A Szaihó-dzsi, a Nyugati Paradicsom kertje, Kiotó nyugati peremén, a Kóin-szan lábánál terül el. A kaptatón sziklakert, erre néz az Elmélkedés Csarnoka. A besüppedt sziklák élesek és szögletesek, mintha erőteljes és ritmikus ecsetvonásokkal rajzolták volna őket a földre, közöttük érzünk egy kiszáradt zuhatagot. Van valami végérvényes, időtlen egyensúly ebben a kőkertben; verheti eső, fújhatja szél, lepheti moha, a „föld csontja”, a kő rendíthetetlen. Az alsó kert közepén a „szív” írásjegy alakjára ásott tó, benne három sziget, körötte cseresznye- és juharliget. A kertnek két nevezetes kilátópontja van, egyik a hegy csúcsán, ahova ösvény visz fel, másik a tó partján emelt kétszintes Ereklye Csarnok (sariden 舎利殿) tetején.

Amint a kert népszerű neve, Moha-templom (Koke-dera 苔寺) is sejteti, egész területét mohaszőnyeg borítja – közel félszáz fajta. Ez a csoda valószínűleg nem volt betervezve, a kert talaja homokos, sovány agyag, ami tartja a nedvességet, de átereszti a vizet. A mohát nem öntözik – ezért eső után a legszebb –, de gondosan söprögetik és alacsony fákkal árnyékolják. Ez a visszafogottan burjánzó, mindent elborító moha túlnőtte az emberi tervszerűséget, letompította, kikezdte, egyszersmind emberen túlivá teljesítette.

A zen-kertek legismertebb csoportja a teázókert. A teaivás és -szertartás a XIII. századtól egyre terjedt Japánban, eleinte az udvari arisztokrácia és a papság körében, majd a vidéki földbirtokosok és szamurájok is „rákaptak”. A XV. sz. végén a „közemberek élvezeteként” emlegetik, ekkorra már a városi kereskedők vendégeskedése sem képzelhető el teázás nélkül. Ez utóbbiak ízlését tükrözi az úri osztály finomkodó teaesztétikájával szemben Szen-no Rikjú (千利休, 1522-1591) „kunyhós” teaszertartása (szóan-no-csa 草庵の茶) a teakert békés magányában (vabi-csa 侘茶). A zen buddhizmus szabálytalanság, egyszerűség, nyugalom és szabadság iránti szeretete párosult a városi ember nosztalgiájával a paraszti élet, a vad természet után.

A teakunyhó zsúpfedeles parasztházat utánzott, a teakert (csaniva 茶庭) egy hegyi kolostorhoz kanyargó erdei ösvény hangulatát keltette. Az ösvény (rodzsi 露地) a köznapi beszédben magát a kertet is jelentette. Kerülték a síkságon honos és emberközelben termesztett növényeket; többnyire vadregényes hegyekből ültettek át fákat, cserjéket, amelyeket tilos volt megnyesni. A kunyhó alacsony bejáratát – amit csak akkor vehettek észre, ha már beleütköztek szemöldökfájába – szabálytalanul elhelyezett, de mindig emberi léptékhez igazodó tipegő köveken közelítették meg.

A rejtett szépségekben különös örömüket lelték, mint a zen buddhista hivő az eltitkolt jó cselekedetekben. Szakai kikötője mellett épült kertjében Rikjú úgy takarta el a tengerre néző kilátást, hogy a teára jött vendég csak akkor pillanthatta meg a fák közt feltűnő rezgő óceánt, amikor mit sem sejtve a vízmedence fölé hajolt. Az alázat mozdulatában rádöbbenhetett az ivókanálnyi merített víz és az óceán, önmaga és a világmindenség azonosságára.

Kőből kézmosó medence (cukubai 蹲踞), az „éji mesékhez” (jubanasi 夜咄) – az estétől hajnalig tartó szertartáshoz – kőlámpás állt az ösvény mentén, pislákoló olajméccsel. A teaínyencek vadásztak az elhagyatott templomok ódon vízmedencéire és kőlámpásaira, elfelejtett sírok mohlepte köveire, régen leszakadt hidak pilléreire, teáscsészének, vizesfazéknak agyonhasznált paraszt cserépedényt gyűjtöttek.

A külvilágtól kerítéssel, sövénnyel, fákkal elzárt kis kertben minden a lehető legegyszerűbb, -szegényesebb volt; bármi kirívó csak elterelte volna a figyelmet magáról a szertartásról. Egy anekdota szerint a kertrendező Rikjú teljesen elképesztett egy szamuráj lovagot, olyan figyelmet szentelt minden apró kő helyének. A lovag túlzásnak vélt ekkora műgondot, és parancsot adott, hogy suttyomban mozdítsák el a köveket néhány hüvelyknyire. A mester azonban mindannyiszor fejcsóválva rakta vissza őket eredeti helyükre. Tudta, hogy a figyelem elterelése éppolyan körültekintést kíván, mint fölkeltése.

A zen kertek másik csoportját a japánok „lapály” (hira-szanszui 平山水) vagy „száraz táj” (kare-szanszui 枯山水) néven emlegetik. A két leghíresebbje kiotói kolostorokhoz épült. Nem sétára, nem kikapcsolódásra szólítanak, hanem elmélyülésre. Nincsenek sétányok, tipegőkövek, a kert szélén bámészkodó látogatót csak fodrosra gereblyézett fehér kavics és néhány ódon szikla fogadja. Ahogy a zen valamiféle ellenvallás a buddhizmuson belül, úgy ezek a kertek is ellenkertek a tájkertészetben.

A Rjóan-dzsi, a Csendes Sárkány kertje 1499-ben, a Daiszen-in, a Nagy Remete kertje (amely a Daitoku-dzsi (大徳寺) kolostorrendszerhez tartozik) 1516-ban épült. A világhíres két kert tervezője ismeretlen, bár a hagyomány mindkettőt Szóami mester – a korszak nagy művészegyénisége – alkotásaként tartja számon.

A Daiszen-in (大仙院) kolostornak tulajdonképpen három kertje van. Az első a templomcsarnok északkeleti sarkát veszi körül L alakban, kerítése mentén néhány kaméliacserje, egyébként a fehér homokon magasba emelkedő és laposan heverő különféle nagyságú sziklák halmaza; a száz-egynéhány kőszikla összhangja megbonthatatlan, mindegyiknek megvan a maga helye és szerepe. Ha az ember a kezébe veszi az alapul szolgáló durva homokot vagy murvát, látja, hogy az hófehér kristályos szemcsékké mállott vagy zúzott gránitkő. A második kert egészen kicsi, 3 × 10 méter, s az L betű keleti szárát folytatja egy keskeny, fedett folyosón túl. Csak tizenhárom követ számlál, és három kis bokrot. A harmadik kert déli fekvésű, 8 × 18 méteres terén egy szál szikla sincs, keleti felén két homokhalom, délnyugati sarkába szorítva pedig egy satnya szara-szódzsu (娑羅雙樹), amit Indiában sálafának hívnak. A szara-szódzsu a halál jelképe; Buddha egy sálafaligetben hunyt el – jutott a végső nirvánába.

 

Legutóbbi bejegyzések

Facebook Pagelike Widget